Félhülye Johnny Depp mellett a vérnyúl sem vicces

focinorbi képe

Az ember tényleg igyekszik, hogy ne legyenek túlzott elvárásai egy nyári kasszasikernek szánt, első ránézésre valamiféle szárazföldi Karib-tenger kalózai-ra hajazó, szemfényvesztően látványos kalandfilmtől. Aztán megnézi A magányos lovas-t, és elveszíti minden reményét.

A nagyszabású, nyári, hollywoodi sikerfilmekre sok mindent lehet mondani - sokszor felszínesek, túl könnyedek, komolytalanok, csak a látványra építőek, ne adj' isten bugyuták -, de akárhogy is, azt aligha lehet rájuk fogni, hogy ne lennének precízen és profin egymás mögé pakolva Walt Disney-logótól a vége főcímig az adott zsáner kliséi, hogy ezáltal legrosszabb esetben is egy feledhető, ugyanakkor megbízható tucatfilm szülessen. Hát A magányos lovas-ról már ennyi jót sem lehet elmondani.

Mert a három A Karib-tenger kalózai-filmjével a tisztes iparosok közé már klubtagságit váltott Gore Verbinski rendezőnek ezúttal már abba beletört a bicskája, hogy eldöntse, mit szeretne kihozni A magányos lovas régi legendájából: fárasztóan debil komédiát vagy hősies, vadnyugati westernt? Márpedig röhejesség és daliásság nehezen fér meg egymással - és ezt a legjobban a film valódi főszereplője, a magányos lovas egyetlen harcostársa, a Tonto nevű indián figurája szemlélteti. Tonto - akinek neve spanyolul bolondot jelent - ugyanis cselekedetei és a kalandfilmek dramaturgiája szerint is a nagy, pozitív hős, az erkölcsök és erények egyetlen, feddhetetlen hordozója, aki felfedi a korrupt hatalmasok - a vadnyugati vasútépítők - rút titkait, és aki végül meggyőzi a lovast, hogy válassza a becsületes életet. Csakhogy Tontót ezzel szemben minden második jelenetben kötöznivaló kreténként ábrázolják, aki kalickát húz a fejére, mondván, fél a macskáktól, és aki olyan grimaszokat vág, mintha Mr. Bean lett volna a leggyakoribb vendég az indiánsátrában.

Épp ilyen az egész - egy botcsinálta seriffről, különc indián segítőtársáról, az elkapni kívánt gazemberről és a nagy amerikai vasúthálózat építéséről szóló - film is: nagyjából a felében a heroikus kalandfilmek kliséi működnek, becsületbeli ügyekkel, a törvény szentségének hangsúlyozásával az önbíráskodással szemben, szomorú családi drámákkal meg mindennel, ami kell. A másik felében viszont olyasmik bukkannak fel, mint a Gyalog Galopp-ból átszökött kannibál vérnyulak (azt szemléltetendő, hogy az elkapni kívánt főgengszter oly gonosz, hogy attól felborult a természet rendje), a sört vedelő, keménykalapot viselő és fára mászó ló, és általában az elkeserítően szellemtelen, gyenge és fárasztó humorizálás. Az a fajta, amit jól jellemez egy jelenet: amikor a lovas kézzel-lábbal, idiótán gesztikulálva próbál az indián törzsfőnökkel beszélni, mert azt hiszi, az nem tud angolul, mire a törzsfőnök megvetően nézve megkérdezi, "mi van vele, napszúrást kapott?".

Verbinski meg sem próbálja közös nevezőre hozni a kétféle hangvételt: a komoly részeket fél perccel egy-egy bődületes marhaság után komolyan kéne venni, mivel azokhoz - vérnyúl ide vagy oda - egyáltalán nem közelít ironikusan. Így aztán azt is nehéz hova tenni, hogy az egyébként is végtelenül nevetséges fő csatajelenetben - amelyhez szemérmetlenül lenyúlta a Skyfall című James Bond-film vonat tetején verekedős ötletét - Rossini Tell Vilmos nyitányát választja aláfestésül, ami persze tiszteletadás az "eredeti" A magányos lovas-rádiójáték (és a későbbi tévé- és filmsorozat) főcímzenéje felé, de mivel az azóta eltelt hat és fél évtizedben ezt a tételt finoman szólva is agyonhasználták a filmekben, így most körülbelül úgy hat, mintha a Benny Hill Show főcímzenéjét vágta volna a képek alá.

http://www.origo.hu/filmklub/blog/kritika/20130710-felhulye-johnny-depp-...

KOVÁCS BÁLINT 2013. 07. 10. 19:04