Ma úgy néztél rám, mint sápadt hold sötét éjjelen.
Ma úgy érintett karod, hogy fáztam, reszketett szívem.
Kis szádat nyisd szóra, hogy bánatod értsem én.
Kis tested ne remegjen, mint fán a deret ért, megsárgult levél.
Kés szívemnek minden perc, oly lassú ólom teher.
Szólj már, törd át a csendet, a meghaló id? felel.
Hol a t?z? A perg? dallam? Melyt?l égve éltünk.
Hol a boldog perc, mit?l annyi mindent reméltünk?
Ma félt?n nézlek, keresem az utat, vissza hozzád.
Ma végre látlak téged, érzem a csend dönt? súlyát.
Úgy ölellek, és te úgy ölelj, mint est a csillagot.
Te az enyém, én pedig, csak a tied vagyok!
... Így egy-egy
lányka képe - a nevét nem tudom -
a fejemben maradt, egy-egy rokon
gyereke, s vegyest idegeneké...
Tizennegyedik esztend?m felé
aztán minden megváltozott... Ha lány
érkezett - sokszor egy karcsú, sovány -
mindig lestem titokban a haját,
a mozgását, szemét, az ajakát,
a testéb?l valami részletet,
s ez többnyire, sokkal érdekesebb
volt az egésznél, mert, hol itt, hol ott,
a csúnyákban is fény gyúlt, lobogott.
Aranyosi Ervin: A csók
A csók, csak bók, csak becézés a szájnak.
Aprócska hírn?k, mely szívedhez vezet.
Kis lüktetése, a szerelem áramának,
vibráló fény, szikrázó élvezet.
Apró kis játék, zsibongás az ajkon,
s ha jólesett, majd ismét odatartom,
s a szám a szádon krémként olvad el,
h?s kérdésére, forró válasszal felel.
Apró jelzés, hogy tovább is haladjak,
ne álljak meg, még újabb csókot adjak,
ajkam a szádról tovább vándorol,
id?zik itt-ott, de nem áll meg sehol.
B?röd színén, a lelked hullámzását,
vibráló fényét, megtapasztalom,
lágy illatát, mint szférák muzsikáját,
érzem, hallom és ott marasztalom.
A csók, csak bók, csak becézés a testnek.
Aprócska hírn?k, mely szívedhez vezet.
El?szobája, a lefüggönyözött mennynek,
Hová csak az jut ki szívéb?l szeret.