Oldal: 1 / 241 1231151101 ... UtolsóUtolsó
Eredmény: 1 - 5 (1205) összesen

Téma: Egy kis romantika

  1. #1
    Guest
    Ide tehetsz képeket ,verseket ,ép amihez van kedved !

    EGY ?SZI DÉLUTÁN.....




    Egy ?szi hideg szeles kés?délután,
    Ballagott a férfi hazafelé a nyirkos utcán.
    Magányos volt, s hideg szíve,
    Senkit sem szeretett, senki sem szerette.
    Kigyúltak már azt utcai fények,

    S er?sebben fújtak a fagyos szelek.
    Fejét lehajtva, kabátját összehúzta,
    Lépteit jobban megszaporázta.

    Kopott vaskapujához érve,
    Zsebében kulcsát keresgélte.
    Megtalálta, el?vette, ám leejtette,
    Morgolódva lehajolt, hogy a kulcsot felvegye.

    S akkor, a kerítése tövében el?bújó kis virágot észrevette.
    - mindenhol csak a gazok n?nek- mormogta félhangosan.
    A szomszéd kislány rászólt szeretettel nem haragosan,
    - bácsi kérem, azt a virágot neked ,én ültettem.
    .
    A férfi a vállát rándítva mondta - én ilyent nem kértem.
    Azzal bement a f?tetlen, hideg házába.
    Kopott kabátját hanyagul ledobva,
    Kályhájába tüzet rakva
    Kavargott benne a kislány mondata.
    - minek nekem virág? - mormogta.
    .
    Éjszaka lett, nem jött álom a szemére,
    Mindig a szomszéd kislány jutott az eszébe,
    - virágot nekem? Nekem? Nekem ültette.
    Majd felkelt, konyhájából a nagy kést magához vette,
    Kiment, s a kis virágot óvatosan a földb?l kivette,

    A házba bevitte és gondosan elültette.
    Másnap, miel?tt dolgozni ment, köszönt a virágnak,
    Odakinn, mosolytalanul bólintott a kislánynak.

    Kislány szelíden szólt, s rámosolygott.
    - látom bácsi, bevitted a virágot.

    Be - válaszolta, majd elballagott.
    Este sietett haza, mert tudta, már nincs egyedül,
    Várja a kis virág, mely az ablakában ül.
    A virág napról napra cseperedett,
    majd narancssárga virágot hozott,
    A férfi boldog lett,

    hisz színével szürkeségébe napot lopott.
    Egy nap a boltba betérve,
    nem csak a szokásos vacsoráját vette.
    Hanem egy nagy tábla csokit levett a polcról
    és kosarába tette.
    Másnap reggel toporgott kapujában a kislányra várva,

    Órájára pillantott párszor és várt és várt,
    de hiába.
    Este nem is hazasietett,
    hanem egyenest a szomszédjához csengetett,
    Id?s néni jött elébe -
    jó estét, a kislányt keresem, a szomszédból vagyok,
    - a kislány beteg lett, kórházba van

    - mondta a nénike - nagymamája vagyok.


    .A férfi elsápadt, beleremegett,
    majd összekapta magát és a kórházba sietett.
    -Hová- hová - szólt egy n?vér
    - egy kislányt keresek ma beteg lett -
    - ma délután meghalt, megállt a pici szíve,

    sajnos az úr késve érkezett.
    Hazafelé, koszorút köttetett hatalmasat,
    színes, tarka virágokból.

    Eljött a nap! Lógó orral felvette fekete öltönyét,
    csokit is el?vette táskájából,
    Majd letépett egy szirmot a kislánytól kapott virágból.

    Könnyes szemmel lépett a parányi sírgödörhöz,
    csokit és a szirmot beledobta,- köszönöm -
    összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel,
    de hangosan érthet?en mondta.
    Hetente friss virágot vitt az aprócska sírhalomra

    - köszönöm - csak ezt az egy szót mormolta.
    Tavasszal, a féltett, nagy gondossággal ápolt kis virágját magához vette,
    A temet?be kivitte,
    azt a kislány sírjára könnyezve elültette.
    - Köszönöm!
    Ezt a virágot T?led kaptam,

    Látod? Most ezt visszaadtam,
    Már tudom, megtanultam,
    Mi az, hogy szeretni,
    Hogy néha meg kell állni,
    Másokkal is tör?dni!

  2. # ADS
    Tárhely szolgáltató
    Dinosaur
     

  3. #2
    Guest
    A Kék Madarat nem kell távoli országban keresni.
    A Kék Madár mindig velünk van,
    ha szeretjük egymást,
    és örülünk az élet legkisebb ajándékainak is.
    De mindig elrepül, ha bántjuk egymást,
    ha irigykedve figyeljük egymás örömét.
    Mert a Kék Madár maga a boldogság.






  4. #3
    Guest
    Soha ne becsüld le a pillanatot, a pillanat maga az élet...
    A pillanat hozza a legnagyobb örömet,
    és a pillanat hozza a legnyagyobb fájdalmat!
    Az öröm pillanatai széppé varázsolják az életedet,
    a fájdalom pillanatai meger?sítenek.
    A szerelem pillanatai a legédesebbek,
    a szakításé a legkeser?bbek,
    és soha ne feledd,hogy a legkeser?bb pillanatot,
    a legédesebb pillanatnak köszönheted!


    Nézz fel az esti égre,ha a nehéz napnak vége! És rád mosolyog egy csillag, örül neked,hogy itt vagy! Szíved ajtaján,dörömböl, meríts te is az er?mb?l! Gondtalan most csak így lehetsz, tiéd minden amit szeretsz! Minden egyes napunk,csak egyszeri csoda, használd ki minden percét többé el nem érheted soha! Becsüld meg napjaid, nyisd ki bezárt ajtaid, engedj be minden érzést, érezd a pillanatnyi féltést!






  5. #4
    Mániákus Fórumozó

    User Info Menu


    Bambina, hol vagy?
    Halljad szerelmesed szavát,
    aki énekel a holdnak!
    Bambina, értsd meg,
    én egy könyörtelen világban
    az álmaimnak élek!
    Mert az lehet csak pár,
    ki mindenben talál
    romantikát.

    Egy kis romantika,
    és szebb lehet az életed.
    Az ember lenn a földön jár,
    mégis kell a képzelet.
    Egy kis romantika,
    nézd ámulva a felleget,
    mely keresi a fényt,
    úgy, ahogy én a lényedet.
    Hallgasd a szép zenét,
    szeresd a költeményt,
    nézd az ég csillagát,
    hogy reszket nyári éjen át!
    A mennybolt énekel,
    a két karom meg átölel,
    s a mennyországot megtalálod
    itt a föld színén.
    Légy hát romantikus, mint én!

    Hát hallgasd a szép zenét,...
    ...Légy hát romantikus,
    légy hát romantikus,
    légy hát romantikus, mint én!

  6. #5
    Mániákus Fórumozó

    User Info Menu

    Edgar Allan Poe: A Holló

    Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón
    S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékb?l vén bazár,
    Lankadt f?m már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
    Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár,
    "Vendég lesz az", így t?n?dtem, "azért roppan künn a zár,
    Az lesz, más ki lenne már?"

    Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
    Éjén fantóm-rejtelmmel húnyt el minden szénsugár,
    És én vártam: hátha virrad s a sok vén bet?vel írt lap
    Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
    Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár
    S földi néven senki már.

    S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selym? zengés
    Fájó, vájó, sose sejtett torz iszonyt suhogva jár, -
    Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csitítottam:
    "Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
    Kés? vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
    Az lesz, más ki lenne már?"

    Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
    S "Uram", kezdtem, "avagy Úrn?m, megbocsátja ugyebár,
    Ámde tény, hogy már ledobbant álmos f?m és Ön meg roppant
    Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
    Nem is hittem a fülemnek." S ajtót tártam, nyílt a zár,
    Éj volt künn, más semmi már.

    S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
    Látást vártam, milyet gyáva földi álom sose tár,
    Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
    Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!", - halk, sóvár
    Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sóvár,
    Ez hangzott s más semmi már.

    S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
    Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent némi zár,
    S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
    No te zaj, most rajta kaplak, híres titkod most lejár,
    Csitt szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár,
    Szél lesz az, más semmi már!"

    Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
    Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
    S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
    Cs?rrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, -
    Ajtóm felett Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár,-
    Ült, nem is moccanva már.

    S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében,
    Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár,
    S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
    Zord Holló vagy, ?s nemes te, éji part küld, vad határ,
    Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói, mély, vad ár?"
    S szólt a Holló: "Sohamár!"

    Ámultam, hogy ferde cs?rén ilyen tártan, ilyen p?rén
    Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
    Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
    Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
    Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny, vagy madár,
    Kinek neve: "Sohamár."

    S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
    Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már,
    Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
    S én szólék, alig sóhajtva. "Majd csak elmegy, messziszáll,
    Mint remények, mint barátok...holnap ez is messziszáll."
    S szólt a Holló: "Soha már!"

    Megriadtam: csend ziláló replikája mily találó,
    "Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár,
    Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
    Ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már,
    Csak rémének gyászdalát, csak terjes jajt hallhatva már,
    Ezt, hogy: "Soha - soha már!"

    S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
    Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár,
    És a lágy bársonyra d?lten tarka eszmét sorra sz?ttem,
    Elmerengtem, elt?n?dtem: mily borongó nyitra jár,
    Átkos, ?s, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
    Mért károgja: "Soha már!"

    Ekként ültem, sz?ve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
    Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már,
    S fejtve titkot, sz?ve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
    Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
    S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
    ? nem nyomja, - soha már!

    Ekkor, úgy rémlett, a légnek s?r?jén látatlan égnek
    Füstöl?k s a sz?nyeg bolyhán angyalok halk lépte jár,
    "Bús szív!", búgtam, "ím, a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
    Hoz vigaszt és önt nepenthét, felejtést ád e pohár!
    Idd, óh idd a h?s nepenthét, jó felejtés enyhe vár!"
    S szólt a Holló: "Soha már!"

    "Látnok!", nyögtem, "szörny? látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
    Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
    Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
    Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár:
    Van...van balzsam Gileádban?...mondd meg!...lelkem esdve vár!"
    S szólt a Holló: "Soha már!"

    "Látnok!", búgtam, "szörny? látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
    Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll,
    Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám,
    Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
    Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
    Szólt a Holló. "Soha már!"

    "Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög,
    Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
    Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
    Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
    Tépd ki cs?röd a szívemb?l! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
    S szólt a Holló: "Soha már!"

    A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül,
    Ajtóm sápadt pallaszáról el nem ?zi tél, se nyár,
    Szörny? szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,
    Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll
    S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
    Fel nem röppen, - soha már!

    Fordította: Tóth Árpád