Oldal: 8 / 8 ElsőElső ... 678
Eredmény: 36 - 40 (40) összesen

Téma: Egy kis mese

  1. #36
    Ezt a fiókot letiltották

    User Info Menu

    A török basa

    Akkor történt, amit most elmondok, amikor a török volt az úr Magyarországon. Valamelyik nagy háború után volt: a törökök mentek vissza a hazájukba, s amerre áthaladtak, falukat, városokat felgyújtottak, asszonyokat, férfiakat, de még gyermekeket is elvittek Törökországba, szomorú rabságba.
    A többi közt Törökországba került egy kisfiú is. Ezt a török császár udvarába vitték, ottan nevel?dött fel. A török császár megszerette az ügyes fiút, katonának nevelte, s az isten úgy felvitte a dolgát, hogy basa lett bel?le.
    Telik-múlik az id?, megházasodik egyszer a magyar fiú, s Isten megáldja gyermekkel. No, ha megáldotta, dajka is kellett a gyermek mellé. Mikor éppen dajkát kerestek, arra vet?dött egy öreg magyar asszony, azt a basa mindjárt felfogadta dajkának, hadd legyen az ? gyermekének magyar dajkája. De ugyancsak meghagyta az asszonynak, hogy jól vigyázzon a gyermekre, még a szél fúvásától is ?rizze, mert különben így meg úgy megbünteti.
    Hiszen dajkálta az öregasszony, ahogy t?le kitelt. De egyszer a gyermek megbetegedett, s sírt éjjel-nappal, nem tudta elcsitítani.
    ,,Istenem, Istenem - t?n?dött magában az öregasszony -, mivel tudjam elcsitítani ezt a gyermeket! Ha meghallja az apja a sírását, vége az életemnek!"
    Mit gondolt, mit nem magában, elkezdett énekelni a gyermeknek:
    Csicsija, babája,
    szép török fiúcska!
    nekem is volt egyszer
    szép kicsi fiacskám,
    elvitte a török,
    szép piros hajnalban,
    hajnal hasadásban.
    Most is megismerném,
    ha elémbe jönne,
    karja fehérjér?l,
    fehér szemölcsér?l.
    Hallotta ezt a nótát a basa felesége, aki értett magyarul. Szalad az urához, s mondja, hogy mit énekel az öregasszony.
    - Ez az én édesanyám! - kiáltott a basa, s szaladott ki az öregasszonyhoz.
    - Anyám, édesanyám, lelkem édesanyám, nézzen a szemembe, meg ismer-e engem?
    Mondotta az öregasszony:
    - Megismerlek karod fehérjér?l, fehér szemölcsödr?l.
    Ott mindjárt felgy?rte az inge ujját a basa, és ím, rajta volt a karján a fehér szemölcs. Ott mindjárt egymás nyakába borultak, vége-hossza nem volt ölelésnek, csóknak.
    Így volt, igaz volt, vége volt.

  2. # ADS
    Tárhely szolgáltató
    Csatlakozott
    Always
    Életkor
    2010
    Hozzászólások
    Many
    Dinosaur
     

  3. #37
    Legenda

    User Info Menu

    KUTYA-MACSKA BARÁTSÁG


    Egyszer a kutyák lakodalmat csaptak. Bodri feltette a sok csontot, sütötte-főzte, aztán odahítta a Sajót kóstolni. Sajó megkóstolta a galuskát, de nem volt se íze, se bűze, mert nem volt rajta tejföl. Keresi a kutya a tejfölt, de nem volt a háznál. Hamar menjen valaki a boltba!

    De ki menjen? A kutya nem hagyhatta ott a főzést. Meglátja a macskát, küldi a tejfölért. Szalad a macska a boltba tejfölért. Mikor kimérték neki, vitte hazafelé. Éhes volt, hát nyalogatott belőle. Gondolta; úgyse tudják meg. Aztán ment tovább. Megint gondolt egyet; megint nyalogatott. Alig maradt az edényben. Már közel volt a kutyákhoz, szégyellte magát, hogy ilyen kevés tejfölt visz, hát a megmaradt tejfölt is megette.

    A kutyák futottak eléje, már nagyon várták.

    - Hozza a macska a tejfölt!

    A macska azt hazudta, hogy nem adott a boltos tejfölt. De az agár meglátta a macska tejfölös bajuszát.

    - Hazudik a macska, megette a tejfölünket!

    Nekimentek a macskának, a macska meg felszaladt a fára, onnan dörmicélt a kutyákra. Mikor látták, hogy a macska bizony nem nagyon kívánkozik le a fáról, bementek a házba, és tejfel nélkül ették meg a galuskát.

    Azóta nem nézhet a kutya a macskára.

  4. #38
    Ezt a fiókot letiltották

    User Info Menu

    A felfuvalkodott béka
    Egyszer meglátta a réten az ökröt a béka.
    - Milyen hatalmas állat! - gondolta magában irigykedve. A többi békához pedig így szólt:
    - Megláthatjátok, hogy még ma megnövök én is ekkorára! - s elkezdte szívni a levegőt magába.
    A többi béka körülállta s csodálkozva nézte.
    -Hagyd abba az erőlködést! - mondta az egyik.
    - Elég már, így is te vagy a legnagyobb köztünk - így a másik.
    A béka azonban nem hagyta abba. Kidüllesztve a mellét, mérgesen kérdezte: „Melyikünk nagyobb hát? Az ökör vagy én?”
    - Az ökör - felelték.
    A béka még elszántabb lett. A pocakját még jobban fölfújta, még több levegőt szívott magába, már úgy nézett ki mint valami labda.
    - No, ki nagyobb? - nyögte ki nehezen.
    Ám a választ már nem hallhatta. Hatalmas pukkanással szétrepedt.

  5. #39
    Ezt a fiókot letiltották

    User Info Menu

    Aranyhajú Kálmán I. rész (székely népmese)



    Egyszer volt, hetedhét országon túl, még az Óperencián is túl, de még azon is túl, egy király. Az a király sokszor olyan törvényeket adott ki, amilyeneknek még csak híre sem volt más országban. Egyszer azt a törvényt találta kiadni nagy büntetés alatt, hogy egy asszony se merjen fonni szombat este. Őröket is rendelt ki a király, hogy azok vigyázzanak mindenfele, s ha meglátják, hogy egy asszony szombat este fon, azt mindjárt jelentsék a királynak.
    Éppen abban az időban, mikor kihirdették ezt a parancsolatot, három öregecske leány lakott egy faluban, akik fonásukkal keresték a kenyerüket. Minden este összegyűltek vagy egyiknek, vagy másiknak a házánál, s úgy fonogattak együtt, s azt mondogatták, hogy ha ők szombat este nem fonhatnak, akkor egy héten legalább egy nap nem lesz nekik mit enni. Azért hát a három leány összeült fonni szombaton este is, s nem is gondolták, hogy most valaki leskelődik utánuk. Amint ott fonogatnak hárman, beszélgetés közben azt mondja a legkisebb leány:
    - Meg van tiltva, hogy szombat este fonjunk, pedig ha az a király engem az udvarába vinne, én annyit fonnék egy hét alatt, hogy egész táborának kitelne esztendei ruházata belőle.
    A másik azt mondja:
    - Ha engem a király az udvarába vinne, én annyi kenyeret sütnék három nap alatt, hogy az egész tábora megérné három hónapig vele.
    A legnagyobb leány pedig azt mondja:
    - Ha engem a király elvenne feleséginek, én olyan aranyhajú fiút szülnék, akinek párja nem lenne hetedhét országon.
    A vigyázó éppen az ablakon leskelődve hallgatta, mit beszélgetett a három leány, s másnap elmondotta a királynak mind egy szóig, amit csak azoktól hallott. A király nyomban el is hívatta a legkisebb leányt, s megparancsolta neki, hogy éppen annyit fonjon egy hét alatt, amennyit a fonóban mondott volt. A leány font, de egész héten nem tudott többet fonni, mint otthon szokott, s ezért a király áristomba tétette, egy puszta kamrába, ott tartotta nehány napig, azután hazabocsájtotta.
    Hívatta a király a másik leányt, aki a kenyérsütéssel dicsekedett volt, de az sem tudott több kenyeret sütni három nap alatt, mint máskor, azért azt is áristomba tétette harmadnapig, azután hazaküldötte.
    Utoljára elhívatta a király a legnagyobb leányt, aki azt mondotta volt, hogy ő aranyhajú fiút szülne a királynak, s megkérdezte tőle:
    - Biztatod magad, hogy aranyhajú fiút szülnél, ha elvennélek feleségül?
    Azt felelte a leány;
    - Ha nem tudok, azt tehet velem felséged, amit akar. Nem bánom, ha kihajtat is az országból, ha úgy nem lesz.
    A király nem sokáig gondolkozott, hanem elvette ezt a leányt feleségül, ki sem igen rút, sem igen vén nem volt még, és ezen sokan igen csodálkoztak. Mikor immár a szülés ideje eljött, a király éppen a táborban volt.
    Abban a városban élt egy gonosz boszorkány szüle, s annak volt egy szép leánya. Az öreg szüle sokat mesterkedett volt, hogy valami ravaszsággal a királlyal elvetesse a leányát, s hogy azt végbe nem vihette, mind azon törte a fejét, hogy állhasson bosszút rajta. Most hát addig s addig fortélyoskodott, hogy betette magát bábának a királyné mellé, s eljött vele a leány is. A királyné azután tova éjféltájban egy kedves aranyhajú fiút szült. A boszorkány szüle egyszeribe odaadta a leányának a gyermeket, s az elsuhant vele haza. A vén boszorkány fogott egy fahasábot, azt belekötötte egy fazékba, a királyné cselédjének azt hazudta, hogy a királynénak meghalt a gyermeke, s maga elment egy inassal, s eltemették a király kertjében a fazekat. Ezen erősen megbúsultak mind, amennyien voltak a király udvarában.
    A boszorkány hazament a leányához, s a gonoszok dugdosták a gyermeket harmadnapig, de féltek, hogy világra jön az ő alávalóságuk, s nekik rosszul lesz dolguk, ezért egy kicsiny ládát készítettek nádból, s abba beletették a gyermeket, s belebocsájtották a malomárokba.
    A víz viddegélte a ládát, s mikor szinte a malomig vitte volna, a molnár meglátta, kifogta s megnyitotta. Hát csak elcsodálkozott, hogy abban egy szép aranyhajú fiút lát. Beviszi a feleségéhez, s azt mondja:
    - Na, feleség, te örökké kívántad, hogy bár az isten egy gyermeket adna neked, most látod, itt van ne. Neveljük fel, még kicsi, nem tud a világról, ha felnő, úgy megbecsül minket, mint édesapját s anyját.
    El is nevezték a gyermeket Aranyhajú Kálmánnak.

  6. #40
    Mániákus Fórumozó

    User Info Menu

    Ámor és Pszükhé
    GÖRÖG-RÓMAI MITOLÓGIAI TÖRTÉNET
    Volt egyszer réges-régen egy király s annak három leánya. A két idősebbik is szép volt, akadt kérője is elég, de a legkisebbik százszorta szebb volt náluk. A király városának népe azt mondogatta, hogy maga Aphrodité, a szépség istennője sem lehet különb nála, s ha az utcán végigment, úgy hajolt meg előtte mindenki, mintha magát Aphroditét köszöntötte volna.
    Meghallotta ezt egyszer Aphrodité is, akinek éppen ez idő tájt adta Parisz pásztor azt az aranyalmát, mely a legszebb asszonyt illette meg. Haragra lobbant, és elküldött egy szárnyas követet a fiáért, Ámorért.
    - Jere velem - mondotta, mikor Ámor megjelent előtte -, mutatok neked valamit. - Azzal egy szót sem szólt többet, szárnyra keltek mind a ketten, s elrepültek a királyi palotához, ahol éppen aludt a szépséges Pszükhé.
    - Ez az a leány, akit az emberek úgy tisztelnek, ahogy csak engemet volna szabad tisztelniük - suttogta Aphrodité villogó szemmel. - Azért hoztalak ide, hogy büntesd meg. Röpíts egy nyilat a szívébe, hogy szerelemre gyulladjon a legalábbvaló földi ember iránt. Itt hagylak nála, nekem egyebütt van dolgom, Ókeanosznak, a tenger istenének palotájában.
    Aphrodité eltűnt, Ámor pedig ott maradt, nézte a szépséges alvó leányt, és azt gondolta magában, hogy tulajdonképpen igazuk van azoknak, akik annyira tisztelik.
    "Nem teszem én meg azt a gonoszságot - mormogta magában -, hogy megnyomorítsalak valami hitvány fickóval, akinek csak a boroskancsón jár az esze. Az én nyilamtól nyugodtan alhatol. De vajon te nem rablod-e el az én nyugalmamat?"
    Nem mert tovább ott maradni, félt az anyja haragjától, utána ment hát Ókeanosz palotájába.
    Ha Aphrodité nem lett volna istennő, és egy kicsit jobban ismerte volna az emberi szívet, nem irigyelte volna annyira szegény Pszükhét. Minden férfi úgy hajolt meg előtte, mint egy istennő előtt, de éppen azért olyan magasságban érezte maga fölött, hogy sohasem merte volna feleségül kérni. A nénjei férjhez mentek, gyermekeik is voltak már. Pszükhé pedig egyedül élt apja palotájában, nem kérte meg senki.
    Hónapok, esztendők teltek el, s végre már a király is megijedt, mert lassanként elmúlt az az idő, amikor a görög leányok férjhez szoktak menni. Bölcseket hívatott magához, hogy adjanak tanácsot neki. Hanem a bölcsek a fejüket rázták, és csak azt tudták tanácsolni: menjen el a delphoi jósnőhöz. Háromnapi járás volt odáig, s azt sem lehetett tudni, mikor szólal meg a jósnő. A király mit tehetett volna: felszedelőzködött, s nagy kísérettel, sok elemózsiával elindult Delphoiba.
    Tíz nap múlva tért vissza, sápadtan, fejét lehorgasztva. A királyné aggodalmas szívvel leste jötétt a palota tetején, s elébe szaladt, mikor meglátta.
    - Mi történt? - kérdezte a királyné.
    A király félrevonta, hogy senki meg ne hallja a jósnő szörnyű szavait.
    - Azt mondta a jóslat, hogy Pszükhét egy magas, elhagyott kőszálra kell kitenni, odajön majd egy szörnyeteg, és felfalja. Ez lesz a büntetése azért, amiért az emberek úgy tisztelik, ahogy csak isteneket szabad! Bár inkább olyan rútnak született volna, mint az éjszaka!
    Sírt a királyné keservesen, s amint lassan-lassan elterjedt a szörnyű hír, sírás, jajgatás töltötte el az egész udvart, az egész várost. Sírt mindenki, csak Pszükhé nem. Úgy járt-kelt, mint az alvajáró; úgy érezte magát, mintha már most is az alvilágban volna, a halottak árnyai között.
    Teltek-múltak a napok, s egyszerre csak a jósnő elküldött egy papot a királyhoz, megüzenvén neki, hogy ne késlekedjék tovább. Ezen az éjszakán szomorú menet vonult ki a város kapuján. A menet közepén Pszükhé haladt, talpig feketében, az apja karjára támaszkodva.
    Az anyja zokogva ment utána. A kísérők gyászdalokat énekeltek, de az is alig hallatszott a zokogástól. A fáklyák homályosan égtek, el is aludtak hamar.
    Napkeltekor elértek ahhoz a hegytetőn emelkedő csupasz kőszálhoz, ahol a jóslat szerint Pszükhét magára kellett hagyni, hogy nyomorúságosan elpusztuljon. Pszükhé meg se moccant, szót sem szólt, könnyet sem ejtett, mikor apja, anyja keserves könnyhullatással utoljára ölelte meg. Hiábavaló lett volna minden: az istenek akaratának teljesedni kell.
    A király s a királyné hátra sem mert nézni, úgy indult vissza a gyászba borult palota felé. Pszükhé reszketve támaszkodott a sziklához, és várta a szörnyeteget, amely fel fogja falni. Fáradt volt, mert hosszú és nehéz út vitt fel a hegy tetejére, elgyöngítette a bánat is: szép lassan erőt vett rajta az álom, s egy időre megfeledkezhetett minden bajáról.
    Amíg aludt, Ámor leszállt hozzá, és őrködött felette, anélkül hogy Pszükhé sejtette volna. És Ámor megparancsolta Zephürosznak, a szellőnek, hogy lágyan játszadozzék az alvó királyleány fürtjeivel, susogva szálldogáljon körülötte. Aztán Zephürosz gyöngéden felemelte Pszükhét, leszállt vele a szikla tetejéről, s liliomágyba fektette a völgyben.
    Szép álmai voltak Pszükhének, félelmét, fájdalmát elfeledte. Boldogan ébredt fel, ámbár nem tudta volna megmondani, miért boldog, hiszen idegen helyen volt, egyes-egyedül. Messze, a fáktól félig eltakarva, pompás szökőkutat látott csillogni. Felkelt, és lassan elindult arrafelé.
    A szökőkút mellett egy palotát talált, százszorta szebbet az apja palotájánál, mert az csak kőből épült, ez meg csupa elefántcsontból és színaranyból. Rengeteg nagy volt ez a palota, és telis-tele ragyogó, pompás holmikkal. Pszükhé csudálkozva s egy kicsikét félve lépte át a küszöböt.
    - Ez a palota olyan nagy, mint egy város - mondta fennhangon Pszükhé, mikor szobáról szobára járva csak nem tudott a sok csudának végére érni. - De milyen különös, hogy senki sincs, aki gyönyörködjék ebben az ezernyi drágaságban; még csak nem is őrzi senki!
    Egyszerre csak megszólalt egy hang valahonnét:
    - Ez a palota mindenestül a tiéd, királyleány. Fürödjél meg, ha akarsz, vagy feküdj le ezüstpárnás nyoszolyádra, míg az ünnepi ebéd elkészül, és mi, szolgálóid, ragyogó ruhába öltöztetünk. Csak parancsolj, mi engedelmeskedünk.
    Most bezzeg elmúlt Pszükhé félelme! Nagy vígan megfürdött, aztán lefeküdt aludni. Mikor kinyitotta a szemét, mindenféle drága étellel-itallal megrakott asztalt látott maga előtt. Most sem látott senkit, csak hangját hallotta szolgálóinak, s mikor az ebéd végeztével visszadőlt a párnáira, láthatatlan kezek láthatatlan lanton játszani kezdték legkedvesebb dalait.
    Így röppentek el egymás után az órák naplementéig. Ekkor egyszerre aranyszövésű fátylat borított valaki a fejére, s egy eddig még nem hallott hang így szólt hozzá:
    - Mártsad a kezedet ebbe a szenteltvízbe.
    Pszükhé engedelmeskedett. Mikor az ujjai a medencébe értek, úgy tetszett neki, hogy valaki másnak az ujja láthatatlanul hozzáért az övéhez.
    - Törd ketté ezt a kalácsot, és edd meg a felét - szólott ismét a hang.
    Pszükhé ezt is megtette; s amíg evett, a kalács másik fele is fogyni kezdett falatonként, mintha azt is ette volna valaki.
    - Most már a feleségem vagy, Pszükhé - suttogta lágyan az a hang -, de jól ügyelj arra, amit mondandó vagyok, mert különben nagy szerencsétlenséget zúdítasz magadra, s el kell hogy hagyjalak. Tudom, hogy a nénjeid hamarosan meg fognak keresni, mert azt hiszik, hogy szeretnek téged, pedig az ő szeretetük csak olyan szeretet, amely igen könnyen válik gyűlöletté. Most még a szüleiddel együtt otthon siratják szomorú sorsodat, de néhány nap múlva kimennek a sziklára, hogy megtudják, hogyan pusztultál el. Meglehet, hogy eljutnak ebbe az elvarázsolt palotába is, de ha kedves neked a boldogságod s az életed, ne felelj a kérdéseikre, és ne emeld rájuk szemedet!
    Pszükhé megígérte, hogy teljesíti láthatatlan férje parancsát. Édes boldogságban múlt el egyik hét a másik után. De egy reggel Pszükhé mégis úgy érezte, hogy nagyon egyedül van, és sírni kezdett, amiért sohasem láthatja többé nénjeit, de még csak tudtukra sem adhatja, hogy él. Egész nap sírva üldögélt a palotájában, s amikor leszállt az este, és meghallotta férje hangját, kitárta a karját, és zokogva ölelte meg.
    - Mi bajod van, édes feleségem? - kérdezte a férje, és Pszükhé érezte, hogy gyöngéd ujjak simogatják a haját.
    Ekkor elpanaszolta minden bánatát. Hogyan lehetne boldog még ezen a gyönyörű helyen is, mikor a nénjei még most is siratják? Ha csak egyszer láthatná őket, és megmondhatná nekik, hogy él, nem kívánna soha ennél többet. De ha ezt sem teheti meg - akkor bizony kár, hogy a szörnyeteg fel nem falta!
    Csendesség támadt, mikor Pszükhé elmondta panaszát. Aztán kisvártatva megszólalt a férje, de mintha változott volna valamit a hangja.
    - Nem bánom, teljesedjék a kívánságod - mondotta -, ámbár nagyon félek, hogy nem lesz jó vége a dolognak. Üzenj hát a testvéreidnek, hívasd ide őket, és adj nekik a palota kincseiből, amit akarsz. Ámde újra kérlek: egy árva szót se felelj a kérdéseikre, mert akkor örökre el kell szakadnunk egymástól.
    - Soha, soha! - kiáltotta Pszükhé, és megölelte láthatatlan férjét. - Akárki, akármi légy, nem cserélnélek el még Ámor istenért sem! Nem felelek semmit a nénéimnek. Csak arra kérlek, küldd el Zephüroszt, a szolgádat, hogy hozza ide őket úgy, amint engem idehozott.
    Másnap reggel Zephürosz megtalálta Pszükhé nénjeit azon a kőszálon, ahová a királyleányt kitették volt. A két asszony haját tépte, mellét verte bánatában.
    - Pszükhé, Pszükhé! - kiáltották sírva, s a visszhang ismételte: "Pszükhé, Pszükhé!" - de más nem válaszolt a szavakra. Hanem egyszerre csak azt érezték, hogy a szellő lágyan fölemeli őket, s a levegőben libegve eljutottak az aranypalota kapujához, ahol Pszükhé várt rájuk.
    - Pszükhé, Pszükhé! - kiáltották újra, de most már örömükben, csodálkozásukban. Aztán egy darabig megfeledkeztek mindenről a világon. Pszükhé kérdezgette őket, hogy van az édesapjuk, hogyan teltek a napjaik, mióta távol van tőlük; elképzelte, hogy megörülnek majd, mikor megtudják, mennyire más lett a sorsa, mint a jövendölés mondotta.
    Mikor mindent elmondtak a nénjei, amire kíváncsi volt, behívta őket a palotájába, megmutogatott nekik mindent; a láthatatlan cselédségnek megparancsolta, hogy illatos fürdőket, gazdag lakomát készítsenek a vendégei számára.
    Ennek a nagy fénynek, pompának, gazdagságnak láttára irigység és kíváncsiság kezdett ébredezni a két asszony lelkében. Egymásra pillantottak, s a szemük villanása nem sok jót jelentett Pszükhének.
    - Hát a férjed hol van? - kérdezte az idősebbik. - Őt nem fogjuk meglátni?
    - Azám - folytatta a másik -, még azt sem mondtad meg nekünk, hogy milyen, pedig anyánk bizonyosan kíváncsi lesz erre.
    A kérdezősködésük eszébe juttatta Pszükhének azt a veszedelmet, amelytől a férje óvta, azért gyorsan ezt válaszolta:
    - Ó, a férjem fiatal, szép ember; azt hiszem, a legszebb férfi a világon. Hanem sokat jár vadászni, és most messze künn jár a hegyek között, vaddisznólesen. Így történt, hogy egyedül éreztem magamat, és értetek küldtem. Most pedig jertek, és válasszátok ki a kincseskamrámból, ami legjobban tetszik nektek, mert nemsokára mennetek kell.
    A kincseskamrában rakáson hevert a sok arany és drágakő. A két testvért még erősebben gyötörte az irigység, mikor ezt meglátta. De akárhogy bosszankodtak is, azért hamarosan kiválasztották a két legszebb nyakláncot. Mikor ezzel elkészültek, Pszükhé megparancsolta Zephürosznak, hogy vigye haza őket láthatatlanul.
    Alighogy a levegőbe röppentek, hangosan kiáltott fel az idősebbik testvér:
    - Miért is van ennek a Pszükhének különb sorsa, mint minékünk? Szerét-számát nem tudja kincseinek, szép fiatal férje van, és olyan rabszolgái, akik a levegőben repülnek, mint a madarak. Bizony elmúlt már az az idő, mikor elhagyatva üldögélt az apánk palotájában, és egy kérő sem közeledett hozzá. De akármilyen elhagyatott volt is odahaza, itt úgy bánnak vele, mint egy istennővel, én meg oda vagyok láncolva egy kopasz fejű, görnyedt hátú, öreg férjhez!
    - Az én sorsom még a tiédnél is rosszabb - morgolódott a középső testvér -, mert nekem meg egy beteg férjet kell ápolnom, aki nagy ritkán ha elenged oldala mellől. Hanem azt mondom neked: ne hízelegjünk Pszükhé hiúságának azzal, hogy elmondjuk a szüleinknek, milyen jómódban és boldogságban láttuk. Inkább azon gondolkozzunk, hogyan alázhatnók meg, hogyan ronthatnók meg a boldogságát.
    ...Eközben beesteledett, és Pszükhé férje hazatért a palotájába.
    - Megfogadtad-e a szavamat - kérdezte Pszükhétől -, nem feleltél-e nénéid kérdéseire?
    - Megfogadtam - felelte Pszükhé -, nem mondtam meg nekik semmit, amit tudni szerettek volna. Annyit mondtam, hogy fiatal vagy, szép vagy, tejben-vajban fürösztesz, de nem találkozhatnak ma veled, mert vadászni mentél a hegyek közé.
    - Jól van, ha így van - szólt a férje -, de tudd meg, hogy a nénéid már ebben a pillanatban azon törik a fejüket, hogyan ronthatnák meg a boldogságodat. Meg akarják tölteni a te lelkedet is az ő gonosz kívánságukkal, hogy egy napon látni kívánd az arcomat. De jól vésd eszedbe, hogy amint az arcomat meglátod, örökre el kell tűnnöm.
    - Ó, hát nem bízol bennem?! - kiáltott fel sírva Pszükhé. - Pedig megmutattam ma, hogy tudok hallgatni! Hadd bizonyítsam be újra! Engedd, hogy Zephürosszal még egyszer elhozassam a nénéimet, akkor aztán sohasem kérek tőled semmit többé.
    A férje sokáig nem akarta teljesíteni ezt a kívánságát, de Pszükhé addig sírt, könyörgött, hogy végre is beleegyezett, és elküldte Zephüroszt a két asszonyért. El is jöttek azok szívesen, hízelegtek neki, Pszükhé pedig majd felforgatta értük a palotát. Most is, mint a múltkor, megkérte őket, hogy válasszák ki a kincseskamrájából, amit legjobban szeretnének. Aztán kimentek a szökőkút mellé, és egy fa alatt pompás gyümölcsöket kezdtek eddegetni.
    Egyszerre csak megszólalt nagy sóhajtozva a legidősebb testvér:
    - Sajnállak, szegény húgom, hogy ilyen csúfosan megcsalnak téged. Bárcsak meg tudnálak menteni ettől a nagy veszedelemtől!
    - Mit beszélsz, néném? - kérdezte Pszükhé elsápadva. - Nem csal meg engem senki, s egy istennő sem lehetne boldogabb nálam!
    - Ó, hiszen te nem tudod... nem is mertem megmondani neked... - szólt tettetett sírással a legidősebbik. - Próbáld meg te, húgom, én nem tudom, hogyan kezdjem.
    - Nehéz lesz, de hát kötelességem - mondta a középső. - Hogy is mondjam, hogy is mondjam? Tudd meg, húgom, hogy a férjed nem az, akinek te gondolod, hanem egy hatalmas, mérges nyelvű sárkány. A mezőn dolgozó emberek látták, amint estefelé átúszott a folyón, és bejött hozzád a palotába.
    A nénjei sírása, sóhajtozása elbolondította Pszükhét; beleesett a verembe, amit ezek a gonosz teremtések ástak neki.
    - Igaz - mondotta reszkető hangon -, hogy sohasem láttam a férjem arcát, és sokszor mondotta, hogy amint megpillantom, örökre elhágy. A szava mindig kedves és lágy volt, s az érintése sem olyan, mintha sárkány volna. Nehezen tudom elhinni, amit mondtatok; de ha igazán így van, kérlek, segítsetek rajtam ebben az iszonyú veszedelemben!
    - Hiszen azért jöttünk - mondotta a középső testvér -, és én meg is mondom, hogy mit cselekedjél. Még ma éjszaka tölts meg egy lámpást olajjal, csavard be vastag szövettel, hogy ne lássék a világa; aztán rejts el egy éles kést a kebledbe. Mikor a sárkány elaludt, lopóddzál óvatosan a lámpához, rántsd le róla hirtelen a szövetet, hogy lássad, hova vágj a késsel; mert véged van, ha a sárkány felébred, mielőtt a fejét levágtad volna.
    Azzal a két testvér megölelte, megcsókolta Pszükhét, s mint aki dolgát jól végezte, gyorsan elröpült mind a kettő Zephürosz szárnyain.
    Pszükhé, amint egyedül maradt, sírva borult a földre, s úgy maradt sokáig: nem tudta, hová legyen kétségbeesésében. Egyszer-egyszer arra is gondolt, hogy nem teszi meg, amit a nénjei mondtak, hátha mégis tévedtek! De igen erősen hitt a szavukban, s az éj közeledtével talpra állott, hogy úgy cselekedjék, amint tanácsolták neki.
    Mikor a férje megjött, vidámságot tettetett, nem lehetett észrevenni az arcán s a hangján, hogy milyen szörnyű fájdalom gyötri. A férje messze járt aznap, fáradt volt, hamarosan lefeküdt és elaludt. Akkor Pszükhé felkapta a lámpát, letépte róla a takaró szövetet - hanem amint a lámpa világánál a párnára pillantott, nem sárkányt látott azon, hanem a legszebb istent: Ámort.
    Meglepetésében összerezzent, hátrált egy lépést. De megreszketett a lámpa is a kezében, s egy csepp égő olaj Ámor vállára hullott belőle. Ámor felriadt, talpra ugrott, nem szólt semmit, csak szomorú, szemrehányó pillantást vetett Pszükhére, megfordult, és kiröppent a szobából. Pszükhé a lábába kapaszkodott, és a levegőbe emelkedett vele együtt, de hamar elfogyott az ereje, lezuhant a földre, és ájultan hevert sokáig a folyó partján.
    Mikor magához tért, egyszerre eszébe jutott a boldogtalansága. Nem akarta tovább hurcolni szomorú életét, beleugrott a folyóba. De a víz megsajnálta, nem nyelte el, hanem lágyan úsztatta lefelé, s egy virágos partra vetette ki. Szegény Pszükhé látta, hogy még a folyó sem fogadja be; fölkelt és elhatározta, hogy éjjel-nappal vándorolni fog, míg csak a férjét meg nem találja.
    Meg sem állott, míg egy nagy, magas hegy tetejére nem ért. Egy templom emelkedett ezen a tetőn, s a templom körül, nagy csudálkozására, búzaszálakat, árpakalászokat, zabkévéket, sarlókat, ekéket talált, rendetlenül összevissza dobálva. Sohasem látott még templom körül ilyen rendetlenséget; tüstént nekilátott, hogy a maga helyére rakjon mindent.
    Mialatt ezzel foglalatoskodott, messziről ezt kiáltotta felé egy hang:
    - Boldogtalan leány, szívemből sajnállak! Dolgozol érettem még akkor is, amikor Aphrodité haragja üldöz. Bár megtalálnád valaha azt a nyugalmat, amit megérdemelsz! De most hagyd el ezt a templomot, mert még reám is meg talál haragudni az istennő.
    Pszükhé kétségbeesetten vándorolt tovább; nem tudta és nem is bánta, merre viszi a lába. Egyszer csak Aphrodité egyik szolgájának kezébe került, aki hajánál fogva vonszolta az istennő elé. Aphrodité kegyetlen szavakkal szidta, gyalázta, meg is verette, s mikor már mindenféle szenvedésben volt része, az istennő előszedett egy csomó búzával, árpával, kölessel meg egyéb magvakkal teli zacskót, egy halomba öntötte az egészet, s megparancsolta Pszükhének, hogy estére válogassa külön a magvakat, s valamennyit rakja vissza a helyére.
    Pszükhé elképedve maradt ott, ahol a haragos istennő hagyta. Hozzá sem fogott a munkához, hiszen tudta, hogy lehetetlen elvégezni.
    Bizonyosan megölik - gondolta magában, de hát a halált most már nagyon nagy örömmel fogadta volna. Leheveredett a földre, és aludni próbált. Ekkor egy kis galamb, mely a magtárból éppen a mezőre igyekezett, észrevette szegény Pszükhé baját; egy pillanat alatt összegyűjtötte a testvéreit, megkérte őket, hogy könyörüljenek meg a gyönyörű Pszükhén, és végezzék el helyette ezt a munkát.
    Napszálltakor minden szem mag ki volt válogatva, és mind zacskóba volt rakva. Hanem azért Pszükhé reszketve várta Aphrodité hazajövetelét, mert érezte, hogy akármit csinál is, az istennő sohasem lesz azzal megelégedve.
    Így is történt. Aphrodité hazajött, és bosszúra szomjazva kiáltotta:
    - Hadd látom a magvakat!
    Pszükhé szótlanul mutatott a fal mellett sorakozó zacskókra. Mindegyiknek nyitva volt a szája, hogy látni lehessen, mi van benne. Az istennő elsápadt dühében, s hangos szóval kiáltott Pszükhére:
    - Nyomorult teremtés, nem a te kezed munkája ez! Hanem ilyen könnyen meg nem menekülsz a haragomtól! - Azzal odahajított neki egy darab száraz kenyeret, elment, és rázárta az ajtót.
    Másnap reggel az istennő egyik rabszolgájával maga elé vezettette Pszükhét.
    - A folyó túlsó partján - szólt hozzá - van egy berek, abban olyan juhok legelnek, amelyeknek a gyapja lágy, mint a selyem, és ragyogó, mint az arany. Napszállta előtt hozz nekem ebből a gyapjúból egy ruháravalót. Most az egyszer nem hiszem, hogy találj valakit, aki ezt a munkát elvégzi helyetted!
    Elindult hát Pszükhé a folyó felé. Olyan tiszta és hűvös volt a vize, hogy Pszükhé odament a széléhez, és azt gondolta: ebben a vízben meg fogja találni az örök nyugodalmat. Hanem egyszerre csak megszólalt egy nádszál a parton, és ezt susogta felé:
    - Tedd azt, amit mondok, Pszükhé, és ne félj semmitől! Rejtőzzél el estig, mert a nap melegétől megvadulnak a juhok, és keresztül-kasul száguldják a bozótot. De mikor lehűl a levegő, elfáradnak, nyugovóra térnek, s akkor az ágakról összeszedheted a gyapjút, ami beléjük akadt. Elég lesz az neked bőven.
    Megköszönte Pszükhé a nádszál tanácsát, és estére el is vitte a gyapjút az istennőnek. Hanem az most is haragos szóval fogadta, és azt a parancsot adta neki: menjen föl egy meredek, sziklás hegynek a tetejére, és töltsön meg egy kristálykancsót azzal a fekete vízzel, amely ott a sima sziklafalak közül ered.
    Pszükhé szívesen indult el erre az útra, mert azt hitte, hogy most már igazán nem tér vissza élve, s egyebet nem is kívánt.
    De most meg egy saskeselyű jött segítségére, mely ott keringett a sötét, rémítő sziklahasadék fölött. Elvette tőle a kancsót, s a csőrében vitte el a forráshoz. Két iszonyú sárkány őrizte ezt a forrást, s hiába ügyeskedett a saskeselyű, nem tudott volna hozzáférkőzni, ha meg nem mondja a sárkányoknak, hogy Aphrodité istennő küldötte a fekete vízért, azzal akarja a szépségét ápolni. Mikor ezt meghallották, nem kapkodtak többet a saskeselyű felé.
    A keselyű örvendezve hozta vissza a kancsót Pszükhének, s az gondosan vitte Aphrodité palotájába. De az istennő most sem volt megelégedve. Mind újabb és újabb, veszedelmesnél veszedelmesebb utakra küldte Pszükhét. Remélte, hogy valamelyik útjában mégiscsak elpusztul. De nem küldhette olyan helyre, hogy valami madár vagy vadállat meg ne segítette volna.
    Ha Ámor megtudja anyja gonoszságát, bizonyosan megszabadította volna Pszükhét. Hanem az a seb, amit az égő olajcsepp okozott a vállán, nagyon lassan gyógyult, s betegségében nem tudta, mi történt Pszükhével. Mikor nagy sokára behegedt a sebe, Pszükhé volt az első gondolata. Megkereste, megtalálta. Pszükhé majd meghalt örömében, mikor újra meghallotta Ámor hangját. Elmondta neki, mennyit szenvedett ama rettenetes éjszaka óta, mely a boldogságát elrabolta.
    - Keserű volt a bűnhődésed - mondta Ámor -, s az anyámtól hiába kérek számodra kegyelmet. Végezd csak, amit rád bízott; hanem aközben felmegyek én az istenek tanyájára, az Olümposz hegyére: megkérem őket, engedjék meg, hogy halhatatlan légy, s velem élhess örökké a többi isten között.
    És úgy is lett, ahogy Ámor mondta.
    Hiábavaló volt Aphrodité irigysége, a két testvér gonoszsága. A sok keserű megpróbáltatás után Pszükhé felszállott az Olümposzra, és mai napig is boldogan él Ámorral az istenek között.
    Benedek Elek átdolgozása

Oldal: 8 / 8 ElsőElső ... 678